Madarakról

 

Barázdabillegető

 

Csanádi Imre: Eke-kísérő

Szántás, szaporodj,
friss föld, fodrosodj –
eke nyomán mély barázda,
sereg varjú bogarássza,
meg egy kis bicegő
barázdabillegető.

Bíbic

Osvát Erzsébet: A bíbic meg a gilice

Búsan bicega bíbic,
éhes is,meg szomjas is.
Fáj a lába, fáj a szárnya,
felsebezte nádba, sásba.
Csakhamar egy gilice
rábukkant a bíbicre.
Megetette, megitatta,
beteg lábát borogatta.
Megtudta, hogy nincsen apja –
tüstént fiává fogadta.

Búbos banka

Osvát Erzsébet: Pattan a rügy

Cinke

Cin- cin…

Cin- cin- cinege, orra hegyén a begye!

 

Cinke madár…

Cinke madár, mikor lesz nyár?
Majd ha apád aratni jár!

 

Azt mondják a cinegék…

Azt mondják a cinegék,
Itt a tavasz, nyitni kék.
Kék ibolya, gyöngyvirág,
csupa öröm a világ!

Osvát Erzsébet: Három csóka, négy veréb

Tölgyfa körül tükörtócsa,
a faágon három csóka.
Három csóka, négy veréb
nézi magát, szép-e még?

Lerepül két szomjas cinke,
lerepül a tiszta vízre.
Kortyolja a friss vizet.
Vidám trillával fizet.

 

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban a hegy, a völgy, 
hallgat az erdő, hallgat a föld.
Egyszerre mégis rezzen a táj:
hármat fütyül egy kismadár.

Háromszor hármat küktet a dala,
vígan, szaporán, mint éles fuvola.
Nyitnikék fütyüli, nyitnikék,
Szívnek és tavasznak nyitni kék!

 

Osvát Erzsébet: Zenélő fa

Nézz csak, nézz csak fel a fára!
Mint kis tükrök garmadája,
villognak a levelek.
Napsugárban fürdenek.

Mennyi madár a fa ágán:
rigó, cinke, pici sármány –
ücsörögnek körben-körben,
nézik maguk a tükörben.

Felcsendül most a madárdal.
versenyeznek mind egymással.
Hangverseny ez a javából!
Zenélő fa lett a fából.

 

Osvát Erzsébet: Cinegék

Sajtreggeli, vajvacsora,
néha-néha zsír, szalonna.
Így él nálunk egy cinkepár
egy éve már.

Párkányunkról percek alatt
tűnik el a sok jó falat.
S elszáll a pár vidám kedvvel,
tele beggyel.

Megfizetnek színarannyal,
reggel, délben, este dallal.
Ablak mögül őket lesi
Kati, Peti.

 

Osvát Erzsébet: Pattan a rügy

Csóka

Csipicsóka…

Csipicsóka, picsóka,
fészket rakott a csóka,
ángyomasszony kertjében,
fügefa tetejében.

Csip-csip csóka

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska,
Komámasszony kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess!

Osvát Erzsébet: Három csóka, négy veréb

Tölgyfa körül tükörtócsa,
a faágon három csóka.
Három csóka, négy veréb
nézi magát, szép-e még?

Lerepül két szomjas cinke,
lerepül a tiszta vízre.
Kortyolja a friss vizet.
Vidám trillával fizet.

Fecske

Fehér Ferenc: Fecske

Villás farkú fecske,
gyönge még a teste.
Erőtlen fióka,
tenyerem lakója.

Villás farkú fecske,
repülsz te még messze,
szállni fogsz az égbe…
Ha szeretsz, majd nézz le!

Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek reggel óta,
felcsendült a fecskenóta:
-Csit-csivit, csit-csivit!
Itt a tavasz, itt van, itt!

Meg van még a régi ház,
bár megkopott rajt’ a máz.
Nosza, rajta! Fecske módra
kimeszelik, nótaszóra:

Csit-csivit, csit-csivit!
Itt a tavasz, itt van, itt!

Fülemüle

Osvát Erzsébet: Fülemüle

Lombos ágon fülemüle.
Nézegetem, hol a füle.
Barna tollát látom, látom,
de a fülét nem találom.

Bánom is én, ha nincs füle,
csak szóljon a fülemüle.

Galamb

Osvát Erzsébet: Galambok

Két galamb ül a háztetőn:
egyik fehér, másik szürke.
Hetyke piros csizmáikra
még a nap is vígan tűz le.

Hívogatja őket Teri.
Tenyeréből megeteti.

 

Osvát Erzsébet: A bíbic meg a gilice

Búsan bicega bíbic,
éhes is,meg szomjas is.
Fáj a lába, fáj a szárnya,
felsebezte nádba, sásba.
Csakhamar egy gilice
rábukkant a bíbicre.
Megetette, megitatta,
beteg lábát borogatta.
Megtudta, hogy nincsen apja –
tüstént fiává fogadta.

 

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerlegalamb költöget: 
jó reggelt, jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó, hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr, csiri-csűr,
csak így telik meg a csőr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen, csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól, kakukk szól,
túl a vizen valahol.

Gólya

Dénes György: Gólya

Láp közepén áll a gólya,
csitteg-csattog tilolója,
tolla szürke, csőre veres,
csíkot kutat, békát keres.

Mentovics Éva: A sérült gólya

Fáj  a torka a gólyának,
nekiszállt egy csipkeágnak.
A tövise jól megbökte,
így a nyaka be van kötve.

Szól a társa: – Kelep, kelep,
kedves Elek, mi lett veled?
– Ne is kérdezd, drága Réka…
kuncog rajtam minden béka.

Meglátják a tarka sálat,
már messziről hahotáznak.
Ételt kíván éhes begyem.
Sérült gólya ne is egyen?

– Ne szomorkodj, drága Elek!
Hozok néhány békát neked.
Ha lekerül tarka sálad,
visszaadod – majd vasárnap.

 

Osvát Erzsébet: Pattan a rügy

Harkály

Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom

Ki kopog? Mi kopog?
– Harkály vagyok, kopogok.
Nem is tudom, mióta
vár rám ez a diófa.

(Mi ragyog? Mi ragyog?
-Hát nemtudod, ki vagyok?
Béka vagyok, leveli,
Ki a fiát neveli.)

Pákolitz István: Nyaktekercs

Tekerinti-csavarintja
nyakát ez a csalafinta
harkály-rokon; jól ismerem,
a neve is kedves nekem.

Nyaktekerő nyaktekeri
hernyót keres, azt szereti;
hogyha teleette magát,
nem tekeri már a nyakát.

Kakukk

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerlegalamb költöget: 
jó reggelt, jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó, hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr, csiri-csűr,
csak így telik meg a csőr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen, csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól, kakukk szól,
túl a vizen valahol.

Liba, lúd

Réce, ruca…

Réce, ruca, vadliba,
jöjjenek a lagziba,
kést, kanalat hozzanak,
hogy éhen ne haljanak.
Ha jönnek, lesznek,
ha hoznak, esznek. 

Madár

Ne szedj fészket, nem jó lesz,

Ne szedj fészket, nem jó lesz,
ha madár nincs, hernyó lesz,
ha hernyó lesz, nincs gyümölcs
jó kismadár, te csak költs!

Benedek Elek: Madárfiókák

Egy fészekben öt fióka
Összebújnak édesen.

Messze, messze szól a nóta:
„Mindjárt, mindjárt érkezem!”

Anyanóta, be szép nóta,
Szebb ennél már nem lehet.

Örvendez az öt fióka:
„Jer, jer!” – ez a felelet.

Jön már, jön már az anyóka,
Bogár, hernyó van elég.

Csicsereg az öt fióka:
„Ó de pompás egy ebéd.”

 

Aranyosi Ervin: Madár álom

Hiszem, a madár élete, olyan, akár egy álom.
Úgy érzem már, szabad vagyok, ha karjaim kitárom.
Csukott szemmel, ha repülök, vágyam válik valóra,
Ahogy az égben lebegek, megáll a perc, az óra.

Nagyobbnak látom a napot, érintek felhő szélet.
Ott fenn nincs gát, nincs akadály, talán könnyebb az élet.
A szél a szövetségesem, elrepít messzi tájra,
lelkem a Föld szépségeit meglesi, megcsodálja.

Rigó

Reggel van már…

Reggel van már, ragyogó,
fütyörészik a rigó,
csirip, csirip, csicsereg,
jó reggelt, kisgyerekek!

 

Etkem, betkem…

Etkem, betkem, kergendőben,
szól a rigó az erdőben.
Csiri csál, Szabó Pál,
cseresznyével töltött tál,
tüss ki, menj ki, ürítsd ki!

Nagy Bandó András: Rigófészek

Féléves ma a tavalyi hó,
fészket rak a feketerigó.
Zöld ágat hoz, oda, ide jó,
hím építi, s vele a tojó.

Tollat hord a feketerigó,
dalt füttyentget, csupa csuda jó!
Fészket rak a feketerigó,
féléves a tavalyi dió.

 

Osvát Erzsébet: Zenélő fa

Nézz csak, nézz csak fel a fára!
Mint kis tükrök garmadája,
villognak a levelek.
Napsugárban fürdenek.

Mennyi madár a fa ágán:
rigó, cinke, pici sármány –
ücsörögnek körben-körben,
nézik maguk a tükörben.

Felcsendül most a madárdal.
versenyeznek mind egymással.
Hangverseny ez a javából!
Zenélő fa lett a fából.

 

Gyárfás Endre: Ébresztő

Ébresztőt fújnak fürge rigók;
ledobja kertem a hótakarót.
Ébred a hóvirág, körültekint,
meglesi alvó testvéreit.

Parányi harangja messzire cseng:
– Tőzike, ibolya, ne szenderegj!
Salamon pecsétje, téltemető,
sáfrány és kankalin, bújj csak elő!

Bőrlevél, jácint, ébredjetek!
Itt az ÉV reggele: a kikelet.

Osvát Erzsébet: Varjak, rigók

-Miért feketék a varjak?
Mosakodni nem akarnak?
És a rigók mért feketék?
Nem fürödtek sohase még?

– A varjak, a varjak
mosakodni akarnak.
A rigók, a rigók
mindig tiszták, ragyogók.

Fürdenek, mosdanak
égi zuhanyok alatt.
A tolluk, a tolluk
mégis fekete marad.

Apjuk, anyjuk, rokonságuk,
valamennyi fekete.
Ezért fekete hát minden
varjú-, rigócsemete.

 

Devecsery László: A sárgarigó fészke

Sárga ruha, szürke mellény,
farka tollán csillan a fény.
Szálldos, röppen ágról ágra,
felesége hazavárja,

hogy a villás ág hegyére
fészek legyen már estére!
Építgetik, kötögetik,
és szálanként fel is teszik:

puha tollal bélelgetik.
Elpihennek nemsokára,
alszanak is hamarjába’.
Álmaikban négy fióka:

együtt szól a rigó-nóta.
Majd, ha ők is nagyok lesznek,
vidám füttyel telik kerted.

 

Osvát Erzsébet: Pattan a rügy

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerlegalamb költöget: 
jó reggelt, jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó, hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr, csiri-csűr,
csak így telik meg a csőr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen, csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól, kakukk szól,
túl a vizen valahol.

Sármány

Osvát Erzsébet: Zenélő fa

Nézz csak, nézz csak fel a fára!
Mint kis tükrök garmadája,
villognak a levelek.
Napsugárban fürdenek.

Mennyi madár a fa ágán:
rigó, cinke, pici sármány –
ücsörögnek körben-körben,
nézik maguk a tükörben.

Felcsendül most a madárdal.
versenyeznek mind egymással.
Hangverseny ez a javából!
Zenélő fa lett a fából.

Szarka

Valamennyit ugrik…

Valamennyit ugrik életében a szarka,
valahányat billen annak tarka farka,
valahány szarkának farkatolla tarka,
oly sokáig tartson a szerencse marka!

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerlegalamb költöget: 
jó reggelt, jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó, hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr, csiri-csűr,
csak így telik meg a csőr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen, csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól, kakukk szól,
túl a vizen valahol.

Varjú

Csanádi Imre: Eke-kísérő

Szántás, szaporodj,
friss föld, fodrosodj –
eke nyomán mély barázda,
sereg varjú bogarássza,
meg egy kis bicegő
barázdabillegető.

Osvát Erzsébet: Varjak, rigók

-Miért feketék a varjak?
Mosakodni nem akarnak?
És a rigók mért feketék?
Nem fürödtek sohase még?

– A varjak, a varjak
mosakodni akarnak.
A rigók, a rigók
mindig tiszták, ragyogók.

Fürdenek, mosdanak
égi zuhanyok alatt.
A tolluk, a tolluk
mégis fekete marad.

Apjuk, anyjuk, rokonságuk,
valamennyi fekete.
Ezért fekete hát minden
varjú-, rigócsemete.

Veréb

Szürke veréb…

Szürke veréb, sárgabegy,
a tavasz megérkezett!

 

Ágon ugrált a veréb

Ágon ugrált a veréb, megrándult a lába,
üggyel-bajjal lejutott a fekete sárba.
Most sír a veréb, igen fáj a lába,
nem jár az idén már verébiskolába.

 

Osvát Erzsébet: Három csóka, négy veréb

Tölgyfa körül tükörtócsa,
a faágon három csóka.
Három csóka, négy veréb
nézi magát, szép-e még?

Lerepül két szomjas cinke,
lerepül a tiszta vízre.
Kortyolja a friss vizet.
Vidám trillával fizet.

 

Osvát Erzsébet: Vidám verebek

 Poros is, fakó is szürke tollruhátok.
Adhattak volna már szebbet, jobbat rátok.
És énekelni sem tanított meg senki,
de nem is akartok rigók, pintyek lenni.

Vígan csiripeltek, semmi gondotok.
A holnapra bezzeg sosem gondoltok.
Magot mindig leletek, kis bohó verebek.
Boldogok vagytok, ha tele a begyetek.

Vidáman ugráltok, szálltok ágról-ágra.
Ingyen szállást adnak a fák éjszakára.

 

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerlegalamb költöget: 
jó reggelt, jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó, hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr, csiri-csűr,
csak így telik meg a csőr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen, csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól, kakukk szól,
túl a vizen valahol.

 

Fákról

 

Donásszi Magda: Almafa virága

Virág vagyok én is
Almafa virága
Zöld levelek közül
nézek a világba.

Jaj! Le ne tépjetek!
Jaj! Le ne vágjatok!
Hadd teremjen almát
Öreg almafátok.

 

Osvát Erzsébet: Zenélő fa

Nézz csak, nézz csak fel a fára!
Mint kis tükrök garmadája,
villognak a levelek.
Napsugárban fürdenek.

Mennyi madár a fa ágán:
rigó, cinke, pici sármány –
ücsörögnek körben-körben,
nézik maguk a tükörben.

Felcsendül most a madárdal.
versenyeznek mind egymással.
Hangverseny ez a javából!
Zenélő fa lett a fából.

Ágh István: Életfa

Tükrös tavasz közeledik,
fám fölülről fényesedik.
Madár szól a felső ágán,
Koronája szivárványán,

első szava bimbót hajt ki,
nekem se szabad hallgatni,
másik szavára virágok
nyílnak, sípolnak virágot,

harmadik szavára gyöngyöt
sekentünk, zöldpihés gömböt,
gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé,
mintha tél se lenne többé.

 

Benedek Elek: Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Gyengéden nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed
Hagyd annak ami, épnek, szépnek
Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl reája,
Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad
S te bánkódnál majd, késő bánat,
Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba,
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztene téged.
Szeresd a fát!

Falombok közt, ‘, vészbe’,
Lám, meg se ring madárka fészke;
Fáradt ha vagy, leülsz alája,
S elszenderít madár danája – 
Ne bántsd a fát!

Mind, akik fákat ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének:
Ásóval is költők valánk,
Szép, lombos fáról álmodának – 
Szeresd a fát!

 

Baráth Edit: A fa

Örök vagy, szinte magasra növő,
Esőtől óvó, fény felé törő,
Árnyékot adó, lágyan simogató,
Ezernyi virággal elkápráztató.

Király és királynő a növények között,
Sok ezer lélek beléd költözött,
Kismadár, hangyavár, lépes méz otthona,
Ágadról éjjel bagoly száll tova.

Te vagy a tüdő, az éltető levegő,
Nélküled e bolygó nem lenne, csak temető,
Még holtan is éltetsz sok-sok életet,
Készítenek belőled bútort és képeket.

Míg elhamvadsz, tested meleget ad,
Védi a hidegtől az emberfiakat,
Ők téged hálából kivágnak tőből,
Hiába küzdesz teljes erőből.

 

 

Forrás:

Csörgő Anikó-Füzesi Zsuzsa: Csodaország 1. Csodaország Kiadó 2013

Csörgő Anikó-Füzesi Zsuzsa: Csodaország 3. Csodaország Kiadó 2014

 

https://www.poet.hu/vers/280322 

Madárkás versek óvodásoknak